Az amerikai és orosz elnök találkozója egy újabb lépés az orosz-ukrán háború vége felé. A kérdés nem az, hogy milyen konkrét eredményeket hozott ez a két és fél óra négyévnyi hidegháború után a Bering-szorosnál.
Naivitás ettől a néhány órától túl sokat várni. Olyan mintha Nixon és Mao Ce Tung első, 1972-es első találkozójától már konkrét eredményeket vártunk volna el Kína és USA közeledését illetően. Vagy mintha Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov 1985-ös genfi találkozójától azt vártuk volna, hogy aznap döntenek az interballisztikus rakéták leszerelésének dátumáról. (Mindkettő esetben 2,5 év telt el a konkrét eredményekig.)
A valós kérdés az, hogy hogy jöhetett létre ez a találkozó egy ilyen nemzetközi – kiváltképp európai – ellenszélben. Itt emlékeztetném olvasóimat arra, hogy az európai politikai elit néhány nappal ezelőttig bármilyen tárgyalást mélyen elítélt az orosz elnökkel.
„Háborús bűnözővel nincs mit tárgyalni” – mondták három és féléven át. Ma pedig? „Háromoldalú tárgyalásokra van szükség, ez nem kérdés!” – szorgalmazzák a legnagyobb természetességgel.
Adott tehát a valaha szebb napokat látott Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa Putyin ellen. Adottak azok a szankciók, melyeket ideiglenesen, de pár órára hatályon kívül helyeztek alaszkai látogatása idejére. Adott egy kontinensnyi európai politikus, aki már a 19. szankciós csomagon dolgozik és azon az új védelmi ipari kapacitáson, ami már az orosz támadásra készül Európa ellen.
A következő kép, ahogy Vlagyimir Putyin vörös szőnyegen kezet ráz amerikai kollégájával, majd egy seregnyi európai vezető egymás után vágtat be az ovális irodába még arra is fittyet hányva, hogy a küszöbig nem jön ki értük Trump.
Mindez hogy történhetett meg?
A válasz az, hogy Trump – beiktatása napjától – három lépéssel előbbre van, mint az európai fősodor. Meghallgatta és érti a háborúhoz vezető okokat. Érti, hogy a geopolitika nem a „jó és rossz küzdelme”, hanem az erőegyensúly világa. Realista politikus.
Trump szakított a dilletáns, bideni külpolitikával. Ukrajnát nem fogja tovább ingyen támogatni, de fegyvereket továbbra is biztosít a védekező országnak, melyet Ukrajna európai pénzből fog megvásárolni. Így nem hagyja cserben Ukrajnát, de el tud számolni adófizető választóinak is. V. cikkely típusú védelmi javaslatával eleget tesz Zelenszkij kérésének a biztonsági garanciákkal kapcsolatban, melyért cserébe Zelenszkijtől is kérni fog egy szép napon valamit, ami közös nevezőre hozza az ukrán és orosz felet.
Kérése területi kompromisszumokra, vagy egy közös nyilatkozatra fognak irányulni Ukrajna NATO-tagságának ejtéséről. Vagy mindkettőre.
Tudjuk még azt is, hogy Zelenszkij zakót húzott, és most már kész a háromoldalú tárgyalásokra tűzszünet nélkül is.
Ma már nincs már európai politikus, aki a béke és az orosz elnökkel való tárgyalások ellen merne szólni. Ellentétesen: a Fehér Házban hosszas laudációkat hallottunk ma Európa vezetőitől Trump elnök irányába azért, hogy az elmúlt hetekben „soha nem látott áttörést ért el a béke ügyében.” Hogy ezt mennyire őszintén teszik, azzal kapcsolatban persze lehetnek kétségeink.
Európa kényszerpályán van. Ennek nemcsak a ma láttottak, hanem az USA-EU vámalku is ékes bizonyítéka. Az igazodást Európa attól való egzisztenciális félelmében hajtja végre, hogy az Egyesült Államok védelme kiáll az öreg kontinens mögül. Európa reaktív szerepbe szorult a világpolitikai porondon.
Félévvel ezelőtt sokat cikkeztek az euroatlantizmus szakadásáról. Imádták a témát a clickbait zsurnaliszták.
„Atlanti szakadás helyett” című februári posztomban pontosan arról az európai igazodásról írtam, ami napjainkban mind a védelem, mind a kereskedelem és mind az európaiak Ukrajna-politikában bekövetkezik.
Trump már a fegyverszünet és a békeszerződés utáni időszakra tervez. Ebből a fénytörésből jobban érthető az alaszkai találkozó is.
Az USA stratégiai partnerként tekint az oroszokra az Arktikum kritikus ásványkincsének kiaknázásában, kitermelésében. A projektbe Amerika technológiát és tőkét, Oroszország pedig földrajzi hozzáférést, természeti erőforrásokat és egyedülálló atomjégtörő flottáját hozhatja. Mindkét pólusnak érdeke kiegyensúlyozni a kínai ritkaföldfém-monopóliumot.
Mindkét ország gazdaságának jót tenne, ha Oroszország visszakerülne a dollár rendszerébe. A nem nyugati geopolitikai szervezetek dedollarizációs törekvései az orosz-ukrán háborúig nagyítóval sem voltak kimutathatók. Trump tudja, hogy vámfenyegetéseivel nem gyengíti, hanem erősíti és egybetereli a BRICS tagállamokat. Ezért a dollár pozícióját jobban szolgálja egy normalizált viszony az oroszokkal mint a globális Délnek intézett vámfenyegetései.
A háború óta fennálló olajár instabilitás is kedvezőtlen az amerikai gazdaságnak. Nem mindegy hogy a jövőre tartott félidős választásokig a trumpista szavazó 3 vagy 4,5 dollárt fizet egy gallon benzinért a kutaknál.
Végül, Trump tisztában van azzal, hogy bármilyen erős is lett a szövetség – Bidennek köszönhetően – az oroszok és kínaiak között, az oroszoknak is érdekük a kínai felemelkedés ellensúlyozása.
Mindez megmagyarázza, hogy augusztus 9-én miért nem háromszámjegyű másodlagos vámokat láttunk a világban, hanem két elnököt kedélyesen mosolyogni egymás mellett az alaszkai hegyek ölelésében.
Trump mediátorként eddig hat békét hozott tető alá a világban. A Peace for Trade Deal receptje Kongótól Szerbián át Azerbajdzsánig jól működtek, mert ezek egytől egyig területi és gazdasági érdekeltségű konfliktusok voltak.
Az orosz-ukrán háború azonban nem gazdasági, hanem egy komplex geopolitikai meccs, ezért a Peace for Trade Deal receptje önmagában itt nem elég, azt további innovációkkal kell kiegészíteni. Az USA-nak további dollármilliárdok elköltése nélkül kell is Ukrajna védelmezőjeként megjelennie, megtartania az euroatlanti egységet és új fejezetet nyitnia Oroszországgal is stratégiai céljai megvalósítására.
USA-nak Kína a feladat, nem más.
@követő