A napokban gyakran olvasunk arról, hogy „összeomlóban a nyugati szövetségi rendszer”, “új Molotov–Ribbentrop-paktum körvonalazódik” és „szétesik a NATO”. John Bolton szerint az új adminisztráció éppen az Euroatlanti Szövetség szétverésén dolgozik, és szinte szállóigévé vált, hogy az „amerikai hadsereg magára hagyhatja Európát”.
Ezek az állítások kattintásvadászatra kiválóak, de nem veszik figyelembe a geopolitikai realitásokat. Az USA katonai jelenléte Európában soha nem a mi védelmünket szolgálta első helyen, hanem az amerikaiak saját nemzetbiztonsági érdekeit.
Nézzük a tényeket: Az USA 80 országban kb. 750 katonai bázist tart fenn a világban, és még néhány százra becsülik azoknak a számát, melyek titkosak. A Pentagon sem rendelkezik pontos adatokkal e téren. A támaszpontok nagyrésze három kiemelt országban – Németországban, Dél-Koreában és Japánban – helyezkednek el.
Európában ma kb. 98 000 fős amerikai katonai kontingens állomásozik részben a NATO misszió keretében, részben pedig közvetlenül a Pentagon irányítása alatt. A hidegháború végével érthetően történtek csapatkivonások Európából Közel-Keletre – Afganisztánba és Irakba – valamint az ázsiai csendes-óceáni térségbe a megerősödö Kína ellenőrzésére, de számottevő európai csapatkivonásokról akkor sem lesz szó, ha az amerikai és európai politikai vezetők nem tudnak megegyezni az orosz-ukrán háború rendezésével kapcsolatban.
Ennek meglátásom szerint két alapvető oka van:
1) NEMCSAK EURÓPÁT BIZTOSÍTJÁK – a legfőbb amerikai támaszpontok – mint a ramsteini légitámaszpont vagy a nápolyi haditengerészeti központ – nemcsak európai biztonsági célokat szolgálnak, hanem biztosítják az USA számára a Közel-Kelet és Afrika ellenőrzését valamint Izrael támogatását. Tehát az amerikai katonai jelenlét Európában nem egyszerűen csak a máig is fennálló, oroszokat feltartóztató – Containment – politikát szolgálja, hanem más régiók biztosítását is.
2) ANAKONDA-ELV- A másik okot Halford MacKinder, a geopolitika atyja világítja meg. MacKinder volt az első, aki hangsúlyozta, hogy a világ történelmi eseményeit nem a gazdaság vagy a politika, hanem a földrajz határozza meg elsődlegesen. 1904-ben „A földrajz a történelem kulcsa” című könyvében fekteti le az amerikai külpolitika máig is érvényben lévő alapjait, az ún. „magterület-elméletet”. Teóriája egy paradigmaváltást jelentett a századelőn, mely szerint a világtérkép origójában már nem a hódító Nagy-Britannia és Európa volt, hanem a Föld legnagyobb összefüggő szárazföldje: a jelenlegi Oroszország, Szibéria és Közép-Ázsia területe. MacKinder ezt a területet „szívföldnek” (Heartland), a glóbusz hatalmi központjának és magterületének nevezte. Ezt a területet övezi az ún. peremvidék (Rimland), mely olyan területeket foglal magában, mint a kelet-európai síkságok, a Kaukázus, a közel-keleti országok vagy Dél-Kelet Ázsia. Mindezentúl már csak a szigetek vannak, így az amerikai kontinens is az ún. világszigetek (World Islands) része.
Elmélete szerint, „aki uralja Kelet-Európát, az kontrollálja a magterületet, aki uralja a magterületet, az uralja a világszigeteket is.” Szerinte ezért a Nyugatnak meg kell akadályoznia egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a magterületen, például Kína és Oroszország szövetségét. MacKinder óriási hatással volt az USA hidegháborús külpolitikájára, és ő adta az „anakonda-elv” alapját is, mely szerint a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína, a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni a part menti területekhez való hozzáféréstől, továbbá ellenőrzés alá kell vonni a kiemelt jelentőségű kelet-európai síkságot. Azt a természeti erőforrásokban gazdag, az orosz magterülethez könnyű bejutást biztosító, sík folyosót, amely ellenőrzésére ma éppúgy folyik a hatalmi versengés, mint az elmúlt évszázadokban. Az oroszok számára ugyanis, ha Ukrajna – mint Európa és Oroszország közötti tranzitország – megszűnne semleges ütköző zóna lenni, és a NATO valamint a nyugati szövetségi rendszer részévé válna, akkor Oroszország elvesztené stratégiai mélységét, csökkentené eurázsiai dominanciáját. A Nyugat számára viszont Ukrajna orosz ellenőrzés alá kerülése a belső magterületet erősítené szignifikánsan Európa keleti határa és az ukrán természeti erőforrások, energiaforrások, mezőgazdasági területek ellenőrzésével.
Az amerikai katonai támaszpontok a második világháborút követően a MacKinder geopolitikai elveit követve létesültek. Térképem azt mutatja, hogy a tíz legfontosabb amerikai támaszpont rendre a peremvidéken helyezkedik el, köztük az európai pozíciók máig a legerősebbek közé tartoznak.
Így bármilyen erősek is az EU és USA között a politikai viták az orosz-ukrán helyzet rendezéséről, energiapolitikáról, a Big Tech cégek szabályozásáról, a környezetvédelemi kérdésekről, a woke-ról, a Kína-politikáról, az amerikaiak: „are here to stay”. Nem fognak kivonulni Európából és a NATO-ból.
Már csak azért sem, mert Kína pont erre vár, ahogy azt Wang-Ji külügyminiszter a multipolaritásról szóló müncheni beszédében érzékeltette pár héttel ezelőtt.
NATO bővítés Trump alatt biztos nem lesz, de a NATO Amerika számára – George Orwellt idézve – továbbra is az „egyes leszállópálya marad.”
@kiemelt megjelenítés