Manapság gyakran olvasunk arról, hogy „összeomlóban a nyugati szövetségi rendszer”, “új Molotov–Ribbentrop-paktum körvonalazódik” és „szétesik a NATO”. John Bolton szerint Trump éppen az atlantizmus szétverésén dolgozik, és szinte szállóigévé vált, hogy az „amerikai hadsereg magára hagyhatja Európát.
Ezek az állítások kattintásvadászatra kiválóak, de nem veszik figyelembe a geopolitikai realitásokat. Az USA katonai jelenléte Európában soha nem a mi védelmünket szolgálta első helyen, hanem az amerikaiak saját nemzetbiztonsági érdekeit.
Nézzük a tényeket: Az USA 80 országban kb. 750 katonai bázist tart fenn a világban, és még néhány százra becsülik azoknak a számát, melyek titkosak. A Pentagon sem rendelkezik pontos adatokkal e téren. A támaszpontok nagyrésze három kiemelt országban – Németországban, Dél-Koreában és Japánban – helyezkednek el.
Európában ma kb. 90 000 fős amerikai katonai kontingens állomásozik részben a NATO misszió keretében, részben pedig közvetlenül a Pentagon irányítása alatt. A hidegháború végével érthetően történtek csapatkivonások Európából Közel-Keletre – Afganisztánba és Irakba – valamint az ázsiai csendes-óceáni térségbe a megerősödö Kína ellenőrzésére, de számottevő európai csapatkivonásokról akkor sem lesz szó, ha az amerikai és európai politikai vezetők nem tudnak megegyezni az orosz-ukrán háború rendezésével kapcsolatban.
Ennek meglátásom szerint két alapvető oka van:
1) NEMCSAK EURÓPÁT BIZTOSÍTJÁK – a legfőbb amerikai támaszpontok – mint a ramsteini légitámaszpont vagy a nápolyi haditengerészeti központ – nemcsak európai biztonsági célokat szolgálnak, hanem biztosítják az USA számára a Közel-Kelet és Afrika ellenőrzését valamint Izrael támogatását. Tehát az amerikai katonai jelenlét Európában nem egyszerűen csak a máig is fennálló, oroszokat feltartóztató – Containment – politikát szolgálja, hanem más régiók biztosítását is.
2) ANAKONDA-ELV- A másik okot Halford MacKinder, a geopolitika atyja világítja meg. MacKinder volt az első, aki hangsúlyozta, hogy a világ történelmi eseményeit nem a gazdaság vagy a politika, hanem a földrajz határozza meg elsődlegesen. 1904-ben „A földrajz a történelem kulcsa” című könyvében fekteti le az amerikai külpolitika máig is érvényben lévő alapjait, az ún. „magterület-elméletet”. Teóriája egy paradigmaváltást jelentett a századelőn, mely szerint a világtérkép origójában már nem a hódító Nagy-Britannia és Európa volt, hanem a Föld legnagyobb összefüggő szárazföldje: a jelenlegi Oroszország, Szibéria és Közép-Ázsia területe. MacKinder ezt a területet „szívföldnek”, a glóbusz hatalmi központjának és magterületének nevezte. Ezt a területet övezi az ún. peremvidék, mely olyan területeket foglal magában, mint a kelet-európai síkságok, a Kaukázus, a közel-keleti országok vagy Dél-Kelet Ázsia. Mindezentúl már csak a szigetek vannak, így az amerikai kontinens is az ún. világszigetek része.
Elmélete szerint, „aki uralja Kelet-Európát, az kontrollálja a magterületet, aki uralja a magterületet, az uralja a világszigeteket is.” Szerinte ezért a Nyugatnak meg kell akadályoznia egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a magterületen, például Kína és Oroszország szövetségét. MacKinder óriási hatással volt az USA hidegháborús külpolitikájára, és ő adta az „anakonda-elv” alapját is, mely szerint a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína, a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni a part menti területekhez való hozzáféréstől, továbbá ellenőrzés alá kell vonni a kiemelt jelentőségű kelet-európai síkságot. Azt a természeti erőforrásokban gazdag, az orosz magterülethez könnyű bejutást biztosító, sík folyosót, amely ellenőrzésére ma éppúgy folyik a hatalmi versengés, mint az elmúlt évszázadokban. Az oroszok számára ugyanis, ha Ukrajna – mint Európa és Oroszország közötti tranzitország – megszűnne semleges ütköző zóna lenni, és a NATO valamint a nyugati szövetségi rendszer részévé válna, akkor Oroszország elvesztené stratégiai mélységét, csökkentené eurázsiai dominanciáját. A Nyugat számára viszont Ukrajna orosz ellenőrzés alá kerülése a belső magterületet erősítené szignifikánsan Európa keleti határa és az ukrán természeti erőforrások, energiaforrások, mezőgazdasági területek ellenőrzésével.
Az amerikai katonai támaszpontok a második világháborút követően a MacKinder geopolitikai elveit követve létesültek.
Térképem azt mutatja, hogy a tíz legfontosabb amerikai támaszpont rendre a peremvidéken helyezkedik el, köztük az európai pozíciók máig a legerősebbek közé tartoznak.
Így bármilyen erősek is az EU és USA között a politikai viták az orosz-ukrán helyzet rendezéséről, energiapolitikáról, a Big Tech cégek szabályozásáról, a környezetvédelemi kérdésekről, a woke-ról, a Kína-politikáról, az amerikaiak: „are here to stay”.
Nem fognak kivonulni Európából és a NATO-ból.
Már csak azért sem, mert Kína pont erre vár, ahogy azt Wang-Ji külügyminiszter a multipolaritásról szóló müncheni beszédében érzékeltette pár héttel ezelőtt.
NATO bővítés Trump alatt biztos nem lesz, de a NATO Amerika számára – George Orwellt idézve – továbbra is az „egyes leszállópálya marad.”