„A kis októberi forradalom világpolitikai jelentősége egyedülálló” – írta a The New York Times 1956. október 30-án.
Szalay-Berzeviczy András lapunknak hangsúlyozta: „Magyarország soha nem kapott olyan reflektorfényt a történelemben, mint 1956-ban. Richard Nixon akkori amerikai alelnök mondatai összefoglalják nagyjából az egész Nyugat reakcióját, miszerint az 1956-os forradalom a nemzetközi kommunizmus bukásának kezdetét jelzi.”
„A magyar szabadságharcosok győztek” – írta a The Times 1956. október 29-én.
A nemzetközi kapcsolatok elemzőja arra is felhívta a figyelmünket, hogy – bár erről kevesebbet beszélünk –, a szabadságharc nemcsak Nyugaton, hanem Keleten is komoly visszhangot és elismerést váltott ki. „Manapság sokat beszélünk egypólusúból többpólusúvá váló világrendről. A dekolonizáció eredményeképpen összehívott 1955-ös bandungi konferencián először találkozott huszonkilenc déli és keleti állam vezetője, és álltak ki a területi integritás, valamint a szuverenitás elve mellett, létrehozva az el nem kötelezett, a két hatalmi pólus tekintetében semleges országok tömbjét. Ezek az országok Tunéziától Japánig erős szolidaritást vállaltak a szabadságharcosokkal. A dél-koreai elnök például meghívott egy tucat pesti srácot Szöulba, a koreai sajtó pedig bemutatta őket a helyi közönségnek. Politikai hasznot próbáltak húzni a magyar forradalomból, ezzel is igyekeztek tüzelni a demokratikus mozgalmakat, hogy döntsék meg Kim Ir-Szen észak-koreai diktatúráját” – sorolta Szalay-Berzeviczy András, hozzátéve: „Október 30. mind itthon, mind külföldön eufóriában telt. A szovjet tankok elindultak haza, Nagy Imre és kormánya a felkelők pártjára állt, küszöbön volt a többpártrendszer, az ország semlegessége, a Varsói Szerződésből való kilépésünk. Sok lap azért is küldte Szuezbe az újságíróit, mert a magyar ügy győzedelmessége miatt csökkent a hírértékünk.”
„Világtörténelmi események tanúi vagyunk” – írta a Neues Österreich 1956. október 30-án.
A Címlapon Magyarország kötet szerzője Indiát és Tunéziát is megemlítette: „Nehru elnök is szívén viselte a forradalom sorsát, lépéseket tett Kádár János felé, hogy enyhítsék Göncz Árpád és Bibó István halálos ítéletét életfogytiglani börtönre. Tunézia ENSZ-küldötte szintén a hátán vitte ’56 ügyét az ENSZ magyar különbizottság egyik szószólójaként. A harmadik világ épp azokban az években szabadult fel a gyarmati sor alól, tehát könnyen tudtak azonosulni azzal, ami a budapesti utcákon történik, miközben a Nyugat kivárt, mert bár érdekükben állt a keleti blokk forradalmának sikere, a reálpolitika a gyakorlatban nem támogatta a szabadságharcot.”
„Szavakkal nehéz leírni, hogy honnan vette ez az Indiana-nagyságú területtel és New Yorkhoz hasonló lakossággal rendelkező kis ország azt a hihetetlen bátorságot, ami ahhoz kellett, hogy felvegye a harcot a Szovjetunió ellen” – írta a Life 1956 novemberében.
Szalay-Berzeviczy András a Nyugat szerepével kapcsolatban elmondta: „Az Egyesült Államok kettős külpolitikát folytatott, amelyben a reálpolitika volt a hangsúlyosabb. 1953-ban meghalt Sztálin, elindult a desztalinizáció. Az amerikaiak abban reménykedtek, hogy Hruscsov és társai a megbékélés politikájával egy emberarcú szocializmust építenek. Ennek kezdetben voltak jelei, hiszen például Hruscsov kiegyezett Titóval, és a belgrádi nyilatkozatban elismerte, a szocializmusnak nem csak szovjet modellje létezik. Éles váltás volt Sztálinhoz képest, aki Titót az imperializmus láncos kutyájának nevezte, és embargóval rekesztette ki a keleti blokkból.
Szintén az enyhülés irányába mutatott az 1955-ös genfi csúcstalálkozó, ahol Potsdam óta először találkoztak egymással a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetői, meghirdették továbbá a Nyitott Égbolt projektet, fokozottabb ellenőrzés alatt tartva egymás nukleáris fegyverarzenálját, építendő egymás között a bizalmat. Eisenhower elmondta »atommal a békéért« beszédét, és 1957-ben – többek között – a szovjetekkel létrehozták a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget is. A két szuperhatalom között tehát komoly közeledés történt.” Az elemző szerint azt is kevesen tudják, hogy 1956 augusztusában a politikai kapcsolatok konszolidálása és a közeledés jegyében Washingtonból még egy felkérés is érkezett, hogy Gerő Ernőék utazzanak ki az Egyesült Államokba, és legyenek megfigyelői a novemberi elnökválasztásnak. Ilyen gesztusok Sztálin és „legjobb magyar tanítványának” éveiben elképzelhetetlenek voltak.
„Marx Tőke című művében egyetlen szó sincs arról, mit kell akkor csinálni, amikor a nép fellázad a kommunisták ellen. A Tőke ilyesmit fel sem tételez” – írta a The Scotsman 1956. október 28-án.
A nemzetközi kapcsolatok elemzője szerint épp a fentiek magyarázzák, hogy „az USA már a forradalom első napjaiban eldöntötte: nem nyújt fegyveres segítséget Magyarországnak. Ezt a legvilágosabban Dulles külügyminiszter október 27-ei, Hruscsovnak intézett távirata rögzítette: »nem tekintünk a kelet-európai országokra katonai szövetségesként«. Hallgatólagos megegyezés volt ez a két szuperhatalom között, amely szerint ha a szovjetek elengedik Egyiptomot, akkor az amerikaiak is a szovjetekre bízzák a magyar kérdés megoldását. Ez homlokegyenest szembemegy azokkal a szirénhangokkal, amelyeket a Szabad Európa Rádió még november 4-én is terjesztett , miszerint, ha a magyar felkelők kitartanak még pár napig, az amerikaiaknak nem lesz más választásuk, mint fegyveresen beavatkozni.
A SZER ellen az amerikai kormány vizsgálatot indított, Eisenhower pedig újraválasztását követő első sajtótájékoztatóján elmondta, hogy bár együttéreznek, de az Amerikai Egyesült Államok soha nem biztatta Magyarországot arra, hogy puskát fogjon egy könyörtelen atomhatalommal szemben. A SZER-t az amerikai külügyminisztérium és a CIA hozta létre, ahogy Truman mondta, »a kelet-európai lelkek megszerzéséért«. Jogos tehát az az olasz és francia lapokban sokszor megjelent vád, hogy az amerikaiaknak felelősségük volt a magyar forradalom tragikus kimenetelében”.
„Tűrhetetlen, hogy a Nyugat tétlenül nézi Magyarország vérbe fojtását” – írta a Le Figaro 1956. november 6-án.
„A magyar szabadságharc vérbe fojtása két és félezer halálos áldozattal, több mint húszezer sebesülttel, ezrek internálásával, bebörtönzésével, koncepciós perekkel és kivégzésekkel pontot tett a desztalinizációhoz fűzött nyugati remények végére. A történtek rámutattak arra, illúzió volt az enyhülés, sőt a New York Times azt írta, hogy Hruscsovék »Sztálinabbak voltak Sztálinnál«. Ezt arra alapozták, hogy Sztálin legalább nem küldött lánctalpasokat Belgrádba, viszont az utána érkező vezetők Kelet-Berlinben, Poznańban és Budapesten is erőszakot alkalmaztak a felkelések letörésére” – fogalmazott Szalay-Berzeviczy András.
„A Szovjetunió Magyarország elleni eljárása ahhoz a vad gorillához hasonlít, amely széttép egy védtelen gyermeket” – írta a Nihon Keizai 1956. november 9-én.
Szalay-Berzeviczy András végül elárulta: „Nemrég készítettünk egy kutatást az aradi vértanúk akkori nemzetközi sajtóvisszhangjáról. Ahhoz tudnám hasonlítani az 1956-os szabadságharc leverésére adott reakciókat. Azt, ami Aradon történt, az európaiak – de még az oroszok is –, mélységesen elítélték. 1956-ban már mediatizáltabb világ volt, a szabadságharc híre még gyorsabban és még messzebbre terjedt. Az olaszok különösen érzékenyen rezonáltak a forradalomra. Az Il Tempo a Szuezi-válsággal összehasonlítva közölte, hogy míg Szuez ügye gazdasági és geostratégiai küzdelem, addig ami Magyarországon történt, az sima gyermekgyilkosság, ahol alapvető jogaikért küzdő civilek csaptak össze egy nukleáris hatalom tankjaival.
November 4. után Nagy Imre személye is egyre pozitívabbá vált, pedig a szabadságharc elején még rendkívül rossz volt a sajtója: október végéig sima moszkovita kesztyűbábnak nevezte a Szabad Európa Rádió. 1958-ban bekövetkezett kivégzése után egyenesen mártirizálódott. A Spiegel és Paris Match címlapján már mint a forradalom hőse jelent meg. A nemzetközi konfliktusok zöme a »ki lőtt először?« vitája körül mozog. Ok-okozati összefüggéseket kell vizsgálni a feloldásukra. Az ’56-os forradalmunk viszont feketén-fehéren a jó és a rossz küzdelme volt”.
„Gyilkossággal vádoljuk a szovjet kormányt, gyűlöljük azt a rendszert, amely a szolgaság visszaállításának érdekében kiontotta a magyar életeket. A magyar nép emberfeletti erőfeszítéseket tett teljes szabadsága visszaszerzésére” – írta az Il Tempo 1956. november 5-én.
(Borítókép: A Life magazin címlapja. Fotó: Szalay-Berzeviczy András címlapgyűjteményéből)
Cikk elérhető ITT