Magyarország külpolitikáját három évszám határozta meg a két háború között: 1920 – Trianon, 1929-1933 – a nagy gazdasági világválság és 1938 – Anschluss.
A versailles-i békediktátumot követően az elszigeteltségből és gazdasági, társadalmi veszteségekből kellett kiasnunk magunkat, szövetségeket építeni és a revíziós céljainkat megértetni a világgal.
A gazdasági válság mezőgazdaságunkon és iparunkon ütött mély sebeket, új exportpiacokat kellett tehát találnunk Olaszországban majd Németországban a kilábalás érdekében.
1938-ban pedig a náci német birodalom fojtogató ölelésével kellett elkezdenünk megbarátkozni. Majd kezelnünk kellett az Ausztriából, Lengyelországból, a Cseh és Morva Protektorátusból valamint Gallíciából hazánkba menekülő embertömegeket és felkészülni egy időnyerésre játszó, a németeket megtévesztő külpolitikára, mely utóbbit a kádári és a mai neomarxista történetírás még mindig – tévesen – hintapolitikának nevez.
Kállay Miklós 1942 márciusi beiktatásakor már aláhúzta a Kormányzónak, hogy a kiugrási háttértárgyalások közben folyamatosan gesztusokat kell gyakorolnunk a náciknak, hogy elkerüljük a megszállást.
Kállay nélkül az 1944 augusztusi Wessenmayer-jelentésben nem 437 ezer magyar zsidó halálos áldozatról olvasnánk, hanem akár kétszer ennyiről is. Kállay nagyságát az őt követő bűnözők – Sztojay és Szálasi – alakjai árnyékolják be a mai napig.
A témában interjút adtam az M5 Kommentárklub című adásának, mely részlete a következő linken található meg: https://mediaklikk.hu/…/kozelet/magyar-ut-kommentar-klub
